Sokat gondolkozom mostanában azon a kérdésen, hogy mi is a művészet, és mi tesz valakit művésszé?

Olvastam mostanában Kantot, Hegelt, Benjamint, Dantot... igazuk van, de túl bonyolítják... fura ezt pont tőlem olvasni, aki mindent túlreagálok, túl bonyolítok, és rögtön kombinálok... most mégis azt mondom, hogy túl lihegik a dolgokat. Olyan bonyolultan fogalmaznak, amennyire csak lehet. Beszélnek az esztétikai szubjektumról, az euripidészi dilemmáról, vörös képekről, ikonográfiáról...
Kérdéseik lényegét is percekbe kerül, amire teljesen felfogja az ember, aztán még a magyarázat megértése, amit oldalakon keresztül részleteznek... mindezek ellenére tetszik az, hogy nekem kell kihámozni miről is írnak, szeretem a találós kérdéseket, szeretek rejtélyeket megfejteni, talán éppen ezért is bonyolítok túl mindent, és olyat is beleképzelek mindenbe, ami nincsen ott.
Lényeg a lényeg, hogy olvasmányaim és tapasztalataim alapján megpróbáltam felállítani, egy érthetőbb és saját véleményekkel kiegésztett képet a művészetről és a művészről.

Hogy mi is tesz valakit művésszé, és mitől lesz művészet az, amit alkot?
Szerintem nagyon fontos a szándék, hogy valahol az illető mélyen magában késztetést érez arra, hogy nyújtson valami pluszt, valami többet az embereknek, hogy úgy mutassa meg nekik a világot, ahogy ő látja, és ezáltal gondolkodásra késztesse őket. Lényegtelen, hogy ezt leírja, lefesti, kifaragja, megépíti, elénekli, lefényképezi... A lényeg az, hogy az emberek azonosulni tudjanak vele, és megértsék, hogy mit próbál kifejezni az illető, hogy azonosulni tudjanak vele. Ez nem azt eredményezi, hogy tetszik nekik, és minden gondolatával egyet értenek, de ha felfigyelnek rá, és beszélni kezdenek róla, akár ezért, akár azért, akkor már elérte azt, amit célként tűzött ki.
A művész általában egy hasonmás világot teremt, egy másodikat a valós mellé. Kérdés, hogy szükség van-e erre? Hiszen, ha teremtünk egy ugyanolyan világot, mint, ami már létezik, akkor mit értünk el? Egyszer csak megvilágosodtam, pofon egyszerű a válasz... egy kulcsot kapunk, egy eszközt, amivel megfejthetjük a rejtvényt. Hogy mi is ez a rejtvény? Egy oda-vissza működő dolog, az alkotás megfejtéséhez szolgál az élet, élet megfejtéséhez szolgál az alkotás... nem működik egyik a másik nélkül. És amikor ezt meglátjuk, felfedezzük, és befogadjuk, akkor átlépünk egy magasabb dimenzióba, és ott teljesedhet ki a saját szellemünk.
Ezért gondolom, azt, hogy aki alkot, valahol tudatosan teszi, de nem kitűnni akar vele, inkább elgondolkoztatni, és olyan embereket találni, akik befogadóvá válnak, és ezáltal kommunikáció alakul ki közöttük. Kialakul a jól ismert jakobsoni-modell: a beszélő, a hallgató és a csatorna, vagyis  kommunikáció. Mondhatnánk, azt is, hogy ez hiányos, nem teljes kommunikáció, de nem igaz... mert az értelmezés során kialakulnak válaszreakciók. A befogadás, az önmagunknak feltett kérdések, és a nem tetsző gondolatok is válaszok. Ha pedig a mű társadalmi, és nagyobb tömegű véleménynyilvánítást vált ki, akkor teljes a siker, akkor létrejött a kapcsolatteremtés, a művészt is impulzusok érik, ami további gondolatokat és átadásra váró érzéseket szül, amire megint reagál majd a társadalom...

Valahol itt keződik a művészet és a művésszé válás...