Este van, sétálsz az utcán, a szemed karikás a sírástól, már minden könnyedet elhullajtottad...

Sajog a lelked, úgy érzed szétfeszít a fájdalom, nem bírsz másra gondolni csak rá... emlékek rohannak meg, érzed a szádban a csókjait, hallod a nevetését, ahogy szólít, látod, ahogy rád mosolyog...

Rohanni kezdesz, nem tudod hová, nem tudod merre, csak nem bírod tovább elviselni a hangokat, az illatokat, az érzéseket, amelyek egyre erősödnek benned... tombolni szeretnél, mindent kiadni magadból... Csak rohansz, egyre hangosabban és gyorsabban lélegzel... hallod, ahogy a lüktet az ereidben a vér... menekülsz...

Rohansz, előtted egy lépcső, és mégegy... már nincsen erőd, de mész tovább, nem állsz meg, látod magad előtt az arcát, ahogy incselkedve rád nevet, és futva elindul előtted, kéri, hogy kergesd, te pedig engedsz neki... szúr a tüdőd, minden egyes lélegzetvétel fáj, de rohansz tovább... még néhány lépcső, aztán kicsapódik egy ajtó... a hideg levegő az arcodba vág... még néhány lépés, és a ház tetejének a szélén állsz...

Alattad messze autók száguldanak el, tompán érzékeled a fényüket és a hangjukat... megszűnik a szúró érzés, már nem fáj… minden olyan nyugodt, tiszta... lebegni kezdesz, a lélegzeted lelassul, megnyugszol... ő ott áll veled szemben és rád mosolyog...

Lehunyod a szemedet, és az arcodat a hideg szélbe tartod, szinte mindent kiszorít belőled olyan erősen és hidegen fúj... a kezét nyújtja feléd, és hív, hogy indulj el felé közben mosolyog... hirtelen megmozdulsz, a kezed nyújtod felé... majd zuhanni kezdesz...

A szemed kinyílik, fázni kezdesz, elkap a hányinger, szédülsz... elborzadsz magadtól, rettegsz és megveted magad... lemászol a párkányról... remegve kuporodsz össze...

Sós ízú a szád, érzed, hogy hányni fogsz...

Később remegve lebotorkálsz a lépcsőn... oda, amit az előbb még távolról észleltél fentről... össeszeded magad... az emberek közé lépsz... mégcsak rád sem néznek...

Senki nem látja rajtad, hogy éppen a halállal táncoltál, és az életedet készülted eldobni egy álomért...