Azt hiszem Mindenkinek ismerős, ha azt mondom, hogy gyermekként volt egy kedvenc játékom vagy akár kabalának is hívhatjuk... hát én is, mint minden rendes kisgyerek magammal hurcibáltam mindenhova.
Mióta az eszemet tudom, már pedig elég korán öntudatra ébredtem, 1 éves koromban mondatokban beszéltem, a legkorábbi emlékképeim, amikre vissza tudok emlékezni másfél éves korom környékéről származnak... de térjünk vissza a szívemnek olyan kedves játékhoz. Mióta emlékszem, nekem is megvolt ő...
Egy igen egyszerű, alig tíz centiméteres kis plüss nyusziról van szó, aminek tejeskávé színe volt... innen hát a név, hogy Kávés Nyuszi...
Egy napon makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy az óvodába is elkísérjen... Anyukám vitázott velem, hogy el fog veszni, hagyjam otthon, majd ha hazaérek játszom vele, de addig erősködtem, amíg végül a Kávés Nyuszi mégis csak elkísért az óvodába. Szerencsésen megérkeztünk, egész nap vele játszottam. Anyukám értem jött, hazaindultunk, és Kávés Nyuszit akkor láttam utoljára. Az óvodában még megvolt otthon már nem...
Sírni kezdtem, persze otthon minden felforgattunk, de nem lett meg, Apukám a keresésére indult, és többször is végigjárta azt az utat gyalog és biciklivel is, amin aznap mentünk, de nem lett eredménye. Anyukám velem sírt... emlékszem rá hibásnak érezte magát... de inkább azért is sírt, ő is velem, mert ez nem egy kisgyerek hisztije volt, hogy valamit nem kaphat meg... hanem szívből jött, nagyon mélyről, sirattam valamit, ami a saját hibámból elveszítettem... akkor éreztem először azt az intenzív erős vágyat, amikor tudatában vagyok annak, hogy nem jön el, amit várok, de mégis mindennél jobban kívánom, hogy megtörténjen... Apukám minden megjelenésével az ajtóban dobbant egyet a szívem, hogy meglesz, és nála van, de ugyanakkor éreztem, hogy Kávés Nyuszitól, örökre búcsút kell vennem...
Évekkel később, egyszer Karácsonyra kaptam egy ugyanolyan nyuszit, de már nem tudtam neki úgy örülni...
Mert az már nem a Kávés Nyuszi volt...
