Mert minden mélységben van valami sekélység...

Életem zuhanása másfél évvel ezelőtt kezdődött... akit mindennél jobban szerettem elhagyott egy másik lány miatt... a padlóra kerültem...

Gondolom ismerős szituáció, túlságosan nem kell részletezni, átvirrasztott éjszakák, ha végre tudsz aludni, akkor pedig zokogva ébredsz, nincsen étvágyad, lefogysz, egyszóval a mélyponton vagy. Persze nem rögtön, hanem úgy két hét múlva, vagy egy hónap. Én is ekkor zuhantam le... a Mélység Bukott Angyala lettem...

Szárnyaimat  szegtem a nagy zuhanásban  amikor a mélységbe vesztem a nagy szárnyalásból.  Mert szárnyaltam  mellette... repestem a boldogságtól... és nem vettem észre mikor tűnt el mellőlem.

Aztán jött a nagy döbbenet, egy darabig fel sem tudtam fogni, minden elmosódott, semmit nem láttam tisztán... mély szakadékba zuhantam, a Mennyország kivetett magából, és én lettem Lucifer: a Mélység Bukott Angyala, az örök kérkedő... aki a választ keresi arra, hogy mi is az élet célja, hol is van a boldogság? És, amikor megvolt miért veszett el?!

Feküdtem, sebesült voltam, talán még azt is vártam, hogy vége legyen, hogy elmúljon, hogy ne fájjon tovább...
Vártam a halált? Talán... talán egy kicsit... de azért sem tettem semmit. Minden mindegy volt, a teljes passzivitás állapotába süllyedtem. Utáltam mindenkit, de főképp magamat, amiért nem tudtam boldoggá tenni, amiért más kellett neki. Ezerszer elátkoztam magamban azt a másik lányt, és persze a szerelmemet is, amiért boldogtalanná és megkeseredetté tettek... senki és semmi nem tudott boldoggá tenni. Maximum a zene volt a gyógyír... csak a zene nyújtott némi vigaszt, és ragyogott halvány reménysugárként a teljes sötétségben...

Aztán megszűntek az éjszaki zokogások, tudtam újra aludni... és akkor nem kellett gondolkozni... megtaláltam az új menedékemet, a búvóhelyemet a világ és magam elől... összekuporodtam és még mindig csak vártam... magam sem tudtam mire és miért, szerintem akkor fel sem tűnt, hogy így cselekszem.

Sokáig feküdtem így, aztán egyszer csak észrevettem, hogy a sebek nagyjából begyógyultak már tudok vergődni... kicsit mocorogtam hát minden nap, szélesítve ezzel újra az életteremet.
Aztán mindig jobb lett, sebek teljesen begyógyultak, kimásztam a szakadékból,néha kicsit felröppenek néhány órára újra, de ezek csak próbarepülések, és amíg nincsen, aki az emberrel szárnyaljon, addig úgy sem lehetünk maradéktalanul boldogok...

Ja, igen, és hogy Vele, akitől életem legszebb és legkeserűbb emlékeimet kaptam, mi a helyzet?
Beszélő viszonyban vagyunk, néha keres, de többnyire én írok neki. A viszonyunkat nem tudom jellemezni. Létezik, lélegzik, beszél, részemről követelne, az ő részéről így pont jó minden ahogy van. Se velem, se nélkülem...
Az igazság, az, hogy már nem ismerem őt, néha eltűnődöm, hogy ismertem-e egyáltalán valaha...
Szeretném tudni vajon neki mit jelentek, mit jelent neki a velem és nékülem eltöltött idő... ?!
De ezek olyan kérdések, amikre én nem tudom megtalálni a választ ő pedig nem fogja megmondani... Ebből következik, a kérdés, hogy nekem mit jelent ő, és mit a vele és nélküle töltött időszak?
A válasz egyszerű: még mindig nem közömbös számomra, de most is gyűlölöm azért, hogy még mindig szenvedek miatta, hogy még mindig magányos vagyok, és valahol a szívem mélyén, még mindig visszavárom. Ő pedig tudja, még jobban mint én...

Most azon gondolkozom, hogy a mélyreszántó gondolataim is egyre sekélyesebbek lesznek, kezdődik a panaszkodás, a kifogás, a nyafogás, a siránkozás... mert hát igen igaz, amit a blogom mottójának választottam: mert minden mélységben van valami sekélység... de... ha jobban belegondolok, az ellentét is tökéletesen igaz...

Mert minden sekélységben van valami mélység...