Mert minden mélységben van valami sekélység...

Még általános iskolában elkezdtem zongorázni. Kicsit későn iratkoztam be már ötödik osztályos voltam, amikor hangszeres tanulmányaimat elkezdtem. Szerettem a zenét mindig is, viszont a kézügyességem pocsék... így fél év zongorázás után kezdett nyűglődés lenni az egész, nem igazán jöttünk ki a tanárral, és gyakorolni sem szerettem...

A negyedik évtől elkezdtem énekelni, így átkerültem egy másik zongora tanárhoz... egy vak férfihoz... az iskolában nem szerették a tanárok és a diákok sem... be kell vallanom nagyon félve mentem el az első órára.

Amikor beléptem a Tanár Úr ott ült egy széken... bemutatkoztam, elkezdtünk beszélgetni, sokáig beszélgettünk, talán csak az óra végén ültünk a zongorához... eljátszott pár darabot, és kiválaszthattam, hogy én mit szeretnék megtanulni...

Ezután minden héten ugyanabban is időpontban megjelentem az órán, sokszor beszélgettünk... szeretett mesélni az életéről, én pedig hallgattam, elismert, híres ember. Egy szerencsétlen baleset következtében vakult meg még gyerekkorában. Az iskoláit már vakon végezte el. Az édesanyjával élt. Magányos embernek tűnt, aki rengetegett küzdött... nem lehetett könnyű számára semmi az életben, de megtanult küzdeni az álmaiért, és az emberek elismeréséért...

Egy idő után rájöttem, hogy a kollégái a tehetsége miatt irigyek rá, és azért nem szeretik...
Velem soha sem kiabált, még ha nem tudtam valamit eljátszani akkor sem... érezte, hogy a zene minden apró rezdülését érzékelem magamban, csak a kézügyességem gátol abban, hogy ezt ki is tudjam fejezni...
Sokszor játszott ő amikor órám volt... ilyenkor csak ültem a széken behunyt szemekkel,  teljesen átadhattam magam a zenének: Chopin, Liszt, Beethoven, Mozart... az a kis szoba a zeneiskolában valahogy annyira más volt... csak egy asztal, néhány szék, két zongora, és állandó uralkodó félhomály... de amikor játszani kezdett, szinte az egész univerzum az ember körül lebegett... érezte az illatokat, a hallotta a hangokat, látta az emberek mosolyát, érezte a Nap melegét, a Holdnak a fényét, a magányt, a boldogságot... látta maga előtt az egész életét: a születés csodáját, a múltat, a meg nem élt jövőt, és talán még a saját halálát is... mindez mégsem fájdalmas volt, hanem megnyugtató és törvényszerű, ahogy meg van írva... szerettem a zeneiskolának ezt a szobáját...

Régen láttam a Tanár Urat, lehet meg kellene látogatnom, és elmondani Neki is mindezt, amiről eddig életemben soha senkinek nem meséltem még...